A szamurájkard

A szamurájkardok – a közhiedelemmel ellentétben – csak a 17. században váltak a szamurájok szimbólumává; addig az íjak nagyobb jelentőséggel bírtak. Egy jó kard igen sok pénzbe került, bár nem annyiba, mint pl. egy teljes páncélzat. Más fegyverekkel ellentétben még nevet is lehetett adni a kardnak.

A szamurájkard készítésének színvonala a 13. században teljesedett ki. Az eljárás lényege az volt, hogy a kardkovácsok többször is átkovácsolták és ”összehajtogatták” az acélt. A penge így rendkívül tömör, ám egyúttal hajlékony is lett. Az ilyen kardok vágóéle tehát kemény, viszont nem annyira rideg. Természetesen nem voltak törhetetlenek, az erős sisakokra mért csapások általában a penge eltörésével végződtek. Szintén gyakori probléma volt, hogy a szamurájkard megakadt az ellenfélben, ezért általában a küzdő felek inkább szúrni igyekeztek, mint vágni; számos esetben a szamurájkardnak csak a hegyét fenték, az élét nem. Az ilyen pengéket szúrásra, illetve ütésre használták: könnyen el lehetett vele törni egy lovas lábát, vagy szó szerint kiütni az ellenséget.

Magát a kardot egyetlenegy darab acélból kovácsolták, a markolattüske végén elhelyezett lyuk lehetővé tette a markolat rögzítését: a lyukon átdugott bambuszpöcök tartotta a fából készült fogantyút, amit cápabőrrel, illetve barna vagy kék színű paszománnyal borítottak be. Fontosak voltak a díszítések is. A menukik kis díszítőelemek voltak, amiket a markolatba illesztettek be; a markolat vereteit (fuchi) szintén díszítették. Sokkal ismertebb a kéz védelme céljából felszerelt vas hárítóelem, a tsuba.

A szamurájkardok hüvelyéhez szinte mindig lakkozott fát használtak fel; bőrből készült példányok is ismertek. Számos esetben a hüvelyben egy kis késnek is volt kialakítva hely, amit közelharcra lehetett használni.

A szamurájkardokat hosszuk szerint osztályozták. A hosszabb pengéjűek neve tachi. Viselték őket vágóéllel lefelé és felfelé egyaránt. Általában hegyesebbek és szögletesebbek a min. 60 cm hosszú katanáknál, amelyeket viszont csak éllel felfelé viseltek. A 30 és 60 cm közöttiek neve wakizashi, a 30 cm-nél rövidebbeké pedig tantō. A 14. században pedig megjelentek az ōdachi pengék, melyek akár 2 méternél is hosszabbak lehettek; hüvelyt így általában nem is használtak hozzájuk, hanem vállon cipelték. A hosszuk ellenére a kiváló súlyelosztásnak köszönhetően könnyen lehetett forgatni őket, és még a 16. században is használták.